Lehet-e túl mélyre menni meghallgatással, odafigyeléssel?

Érzelemnapló
Az érzelemnapló 3 legnagyobb előnye
2020-07-27
Ha valamit elrontottam,
Ha valamit elrontottam, mondd el nekem!
2020-08-10

Lehet-e túl mélyre menni meghallgatással, odafigyeléssel?

A meghallgatás veszélyei

A meghallgatás veszélyei

Nagyon lényeges kérdés merüt fel egyik legutóbbi tréningünkön: lehet-e túl mélyre menni a meghallgatással? A meghallgatás veszélyei.

A pár nappal ezelőtti tréningcsoport tagjainak fontos élményeket adott az, amikor kipróbálták az egymásra való odafigyelés, értő figyelem technikáit: bensőséges és mély beszélgetések alakultak ki olyan emberek között, akik előző nap még nem is ismerték egymást. Ez a fajta mélység rendhagyó, és ijesztő is tud lenni, ha nem vagyunk hozzászokva a mélyebb kapcsolódásokhoz, a valódi odafigyeléshez. Ráadásul, amikor elkezdjük gyakorolni a mikéntjét, felmerülhet a fenti kérdés: mi van, ha “nem jól csinálom”, és túl mélyre megyek valakivel, sírni fog, nem tudom visszahozni, stb.

Nézzük először, hogy mi is történik a meghallgatás folyamán, majd térjünk rá arra, hogy valóban lehet-e ez veszélyes.

Mi történik, amikor valakit meghallgatok?

Amikor valóban odafigyelek egy másik emberre, akkor meghallgatása közben háttérben tartom saját addigi meggyőződésemet, ismereteimet, tudásomat, kíváncsiságomat, és az ő gondolatait, vágyait, érzéseit helyezem az előtérbe. Nem követem el az értő figyelem leggyakoribb hibáit, azaz nem ajánlok megoldást, nem vigasztalok, nem biztatok, nem kezdem el sajnálni, hogy “Te szegény” és így tovább. Ez rendkívüli önuralmat és nyitottságot követel meg tőlem, amit nehéz egyedül elsajátítani – vagy egy otthonról hozott minta, vagy oktatás és gyakorlás szükséges hozzá.

Sokan gondolják azt, hogy ők jó meghallgatók, miközben az én tapasztalatom az, hogy amikor megmutatjuk valakinek, hogy milyen is ez valójában, sokan megdöbbennek. Nekik lehet, hogy nem volt még részük ilyen mértékű odafigyelésben, az iskolában pedig soha nem tanítottak nekik (nekem sem) még csak hasonlót sem.

A lényeg tehát, hogy ebben a valódi odafigyeléses folyamatban a figyelem fókusza teljes egészében a meghallgatottra kerül. Bizonyos értelemben olyan, mintha a kérdező, meghallgató ember eltűnne, és minden energia ahhoz áramolna, akiről szó van, aki épp mesél. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, hogy különállásunk megszűnik, eltűnnek köztünk a határok, mindketten feloldódunk a mesélő tapasztalatában. Nekem ez az állapot az anya-csecsemő kettősét juttatja eszembe, ahol még nincsenek különvált személyek, hanem a teljes szimbiózis van túlsúlyban – akadály nélkül áramolnak kettőnk között az érzések, gondolatok, fájdalmak.

Pszichológus fogalmakkal azt is mondhatnám, hogy a meghallgató feladja hárításait, és hajlandó együtt lenni a másik érzéseivel – még akkor is, ha azok intenzívek. Nem hozakodik elő valami roppant frappánsnak tűnő megoldással, nem lép ki a helyzetből valamelyik fenti módszerrel, hanem kibírja a másik szenvedését vagy örömét. Nem cselekszi meg a felmerülő érzéseket, hanem tolerálja, tartalmazza – és ezáltal a beszélő számára is elfogadhatóvá, emészthetővé válik. Bármilyen fájdalmasak is, innentől kevésbé ijesztőek, és nem kell többé menekülni előlük – együtt kibírtuk, megértettük, feldolgoztuk…

A meghallgatás veszélyei

Ez az időutazás abba a világba, ahol még nincsenek köztünk határok, nem teljesen veszélytelen. Számos elrejtett, tudattalan, észre nem vett, ignorált érzelem bújik meg a sarkokban, amelyet a feleknek együtt valahogyan ki kell bírniuk. Ha nem bírják, hanem megcselekszik az érzelmeket, vagyis tudattalanul engednek kényszerítő erejüknek, akkor lehet ebből probléma – mind a két oldalon. Ezek a veszélyek nyilván nem annyira komolyak egy egynapos tréningen, mint egy 3 éves terápiás folyamatban – igyekszem mindkettőről írni.

  • Meghallgatóként enyhe eset az, hogy egy képzésen kiesünk a meghallgatói szerepünkből és visszatérünk szokásos elhárítós üzemmódunkba, vagyis például megoldásokat javaslunk, vagy visszahozzuk magunkra a fókuszt és mondjuk arról mesélünk, hogy nekünk milyen hasonló esetünk volt. Nyilván jóval nehezebb az, amikor egy hosszú távú, bizalomteli, fejlődésre szolgáló kapcsolatban – mint amilyen egy szülő-gyerek/terapeuta-páciens viszony, – a másik biztonságáért felelősséggel tartozó fél megbicsaklik, és elkezdi saját javára használni a kapcsolatot (pl. látszólag dicséretes, hosszú távon azonban ártó módon megmentőként beleegyezik egy csökkentett óradíjba, felelősséget vállal kevésbé sanyarú körülmények megteremtésére, csodálat- és szeretetigényét úgy elégíti ki, hogy a kelleténél tovább függésben tartja a másikat, üzleti/szexuális kapcsolatba lép vele, stb.). Ilyenkor gyakran az történik, hogy a felelős fél saját gyenge önértékelésének erősítésére használja a másikat.
  • Meghallgatottként józan eszünkre nem hallgatva, a realitásról némileg lekapcsolódva hagyhatjuk, hogy kihasználjanak minket. Akinek gyenge a valóságérzéke, eleve fogékonyabb destruktív hatásokra, és hosszú távon képes benne maradni számukra rossz kapcsolatokban.

Amikor egy kapcsolat keretezve van, vagyis mindketten pontosan tudjuk, hogy mire szolgál, miket lehet megtenni, körülbelül mennyi ideig fog tartani, mi az, ami ide való és mi az, ami nem, akkor a veszélyek jóval kisebbek. Lehet ez egy tréningfeladat, ahol mindenki tudja, hogy egy napra szerződünk, hogy ez a meghallgatás gyakorlat ezen belül összesen 20 percig fog tartani, vagy hogy milyen kapcsolattartási lehetőségek vannak a tréning után. Egy szóban vagy írásban kötött terápiás szerződés is erre való: mindkét fél tudja, hogy kinek mi a szerepe a folyamatban, hogy mi a cél, hogy mikor kezdődnek és végződnek az órák, hogy mik a “szertartások” az érkezésnél/távozásnál, és az ettől való eltéréseket folyamatosan vizsgálják, megbeszélik.

Egy nem egészséges kapcsolatban, ahol a keretek nincsenek megfelelően tisztázva, illetve az ettől való eltérések nem tudnak megbeszélés tárgyává válni, esetleg kicsúsznak a felelős fél keze közül, az már veszélyeket rejthet magában.

Ekkor következhet be az, hogy a kiszolgáltatott fél függővé válik, érzelmei túláradnak, nem tudja felmerülő konfliktusos/nehéz érzéseit megbeszélni a meghallgató féllel, nem tudja igénybe venni a meghallgató fél kapacitását saját megnyugtatására, még több/még személyesebb/még mélyebb foglalkozást kíván, azaz némileg elveszti a valósággal való kapcsolatát, ezt pedig a meghallgató fél nem tudja tolerálni, kezelni.

Mit lehet tenni?

Ahhoz, hogy valaki tudjon változni, szükség van egy valóban meghallgató félre, aki belehelyezkedik a beszélő világába és átérzi, majd elmondja, milyen ez neki külső szemlélőként. Enélkül nagyon nehéz változni, vagyis szükség van valamilyen mértékben a határok feloldására, a hárítások gyengítésére az új tudás befogadásához, átéléséhez. Ahhoz, hogy ez ne menjen túl a szükséges mélységen, szerintem a legfontosabb dolog a határok megtartása.

  • Meghallgatóként ne cselekedd meg a benned felmerülő nehéz érzéseket – maradj meg a kereteknél, szabályoknál, a feladatnál, vagy ha eltértetek ettől, akkor beszéljétek meg. Például egy tréningfeladat során sokat segíthet, ha van egy megfigyelő is a csoportban – nem engedi a feladatot / beszélőt túl mélyre csúszni, mintegy külső realitásként ott van a folyamatban, segít a szabályok betartásában. Így jobb eséllyel elkerülhető a beszélő fél ölelgetése, megoldások ajánlása vagy más “acting out”-ok elkövetése.
  • Minden segítői kapcsolatban elengedhetetlen a határok, keretek előzetes átbeszélése, majd az ettől való eltérésekre való reflektálás.
  • Szükség esetén felmerülhet a beszélgetések hosszának, találkozások gyakoriságának csökkentése.

Nos, erre jutottam a meghallgatás veszélyeit illetően eddig. Ha van meglátásod, véleményed, szívesen fogadom.

Források

Hozzászólások

hozzászólás