A bátorság egy mondattal kezdődik

Az érzések kifejezése különösen nehéz lehet, amikor félünk attól, hogyan fogadja a másik, ami bennünk van. Hogyan vállalhatjuk fel őszintén önmagunkat úgy, hogy közben a másikat is tiszteletben tartjuk, és miért van értéke a megszólalásnak akkor is, ha nem azt a választ kapjuk, amelyben reménykedtünk?

Másnap délelőtt már pontosan tudod, mit kellett volna mondanod. Addigra sokszor lejátszottad magadban azt a beszélgetést, többször eszedbe jutott az a pillanat, amikor még megszólalhattál volna, és most, hogy egyedül vagy, egészen világos, mi bántott, mit szerettél volna kérni, vagy mivel nem értettél egyet. A helyzetben ugyanakkor mosolyogtál, bólintottál, esetleg témát váltottál, mert nem akartad elrontani a hangulatot, vagy tartottál attól, mi történne a másikban, ha kapcsolatba kerülnél azzal, ami benned van, esetleg ki is tudnád mondani. Jóllehet a beszélgetés véget ért, benned tovább zakatolnak a gondolatok – mintha felszálltál volna egy vonatra, amely újra meg újra ugyanazokat az állomásokat érinti, te viszont ott ragadtál rajta és nem tudsz leszállni.

Miért nehéz kimondani, amit érzünk?

Egy fontos kapcsolatban különösen nagy tétje lehet annak, hogy megmutassuk, mire vágyunk, hiszen ezzel azt is láthatóvá tesszük, hol lehet nekünk fájdalmat okozni. Amíg magunkban tartjuk a kérésünket, addig nem kell szembesülnünk a kimondott kérésünk elutasításával, és amíg nem mondjuk el, hogy valami rosszul esett, addig remélhetjük, hogy a másik egyszer majd magától is észreveszi. Csakhogy a hallgatásnak van egy ára. A másik úgy megy tovább, hogy nagy valószínűséggel fogalma sincs arról, mi történt bennünk, mi pedig egyre nehezebben viseljük saját magunk elnyomását, miközben akár haragszunk is magunkra egy nekünk fontos dolog eltüntetéséért.

Az asszertivitás egyik nehéz része éppen ennek a bizonytalanságnak a vállalása, hogy mit fog tenni a másik. Elmondhatom érthetően és tisztelettel, amit szeretnék, de a másik akkor is mondhat nemet, gondolhat mást, vagy kérhet időt. Én a saját részvételemért tudok felelősséget vállalni: azért, hogy mennyire vagyok őszinte, hogyan fogalmazok, és hajlandó vagyok-e meghallani a választ. A másik reakcióját már nem tudom kontrollálni, bármilyen gondosan választom is meg a szavaimat. Ettől még iszonyatos értéke van annak, hogy kimondtam, ami fontos nekem, mert most már mindketten többet tudunk arról, mi van közöttünk, és én is tisztábban láthatom, hogyan szeretnék tovább részt venni ebben a kapcsolatban. Azzal, hogy tisztelettel képviselem, ami fontos nekem, a saját önbecsülésemet is támogathatom, még akkor is, ha a másik válasza fáj, és időre van szükségem ahhoz, hogy értékelni tudjam a saját bátorságomat.

Az érzések kifejezése és a másik tisztelete

Érdemes vetni egy pillantást arra, hogy őszinteségre hivatkozva bántani is lehet. Amikor azt mondom, hogy „Te mindig csak magaddal foglalkozol”, a másik emberről állítok valamit – túlzóan, amivel ő jó eséllyel vitatkozni fog. Amikor viszont ugyanerről úgy fogalmazok, hogy „Rosszul esett, hogy tegnap nem kérdezted meg, hogyan sikerült az a beszélgetés, amitől annyira tartottam”, akkor egy énüzenet segítségével a konkrét helyzetet és a saját élményemet teszem láthatóvá. Ezzel vállalom, hogy vártam a figyelmét, fontos lett volna az érdeklődése, és fájt annak a hiánya.

Éppen ettől lehet nehéz kimondani: a szemrehányás mögül előlépve megmutatom, mennyire számít nekem a másik.

A saját erőm felvállalásához az is hozzátartozik, hogy közben figyelek arra, mit kezdek az erőmmel: jogom van határt húzni, segítséget kérni vagy elmondani, hogy haragszom, és felelek azért, hogy ezt megalázás, fenyegetés és minősítés nélkül tegyem. Egy tisztelettel kimondott mondat is okozhat csalódást vagy fájdalmat, különösen akkor, ha valamire nemet mondok, amit a másik nagyon szeretne. Ettől még lehet helye annak, amit mondok, ahogyan helye lehet az ő érzéseinek is. A beszélgetés folytatásához néha arra van szükség, hogy elviseljük ezt a feszültséget, meghallgassuk egymást, és korrigáljunk, ha valamiben igazságtalanok vagy bántóak voltunk.

Egy mondat, amellyel felvállalod magad

A bátorság ezért egészen hétköznapi mondatokban is megjelenhet. „Ezt most nem tudom vállalni.” „Szeretném, ha végighallgatnál.” „Segítségre van szükségem.” „Sajnálom, ahogyan tegnap beszéltem veled.” „Hiányzol.” Kívülről nézve egyszerű mondatok, belülről azonban mindegyiknek lehet története, és van, amelyikhez hosszú idő alatt jutunk el. Azt is mi mérlegelhetjük, kinek, mikor és milyen körülmények között mondjuk el őket – ahol a megszólalás fenyegetéssel vagy megtorlással járhat, ott a biztonságunk és a támogatás keresése kerül előtérbe.

Lehet, hogy neked is van olyan mondatod, amelyet egy ideje magadban hordozol?

Ha van kedved, most megállhatsz és végiggondolhatod, mit szeretnél megmutatni vele magadból annak, akinek szól, illetve mire lenne szükséged ahhoz, hogy el tudd mondani. Ha nehéz megnevezned, mi zajlik benned, az érzések listája segíthet megtalálni a saját élményedhez legközelebb álló szavakat.

Lehet, hogy a megfelelő pillanatban remegni fog a hangod, és a megfogalmazás pontatlanabb lesz annál, mint amit magadban olyan szépen összeraktál.

De a tökéletlenség felvállalásával ezzel esélyt adsz a másiknak, hogy olyasmit is meghallhasson rólad, amit eddig csak te tudtál, te pedig megtapasztalhatod, milyen felvállalni előtte azt, ami fontos neked.

Ha ebből olyan beszélgetés születik, amelyben kölcsönösen meg tudjátok hallani egymást, az már a bónusz – te megtetted a magad részét.

Hozzászólások

hozzászólás